Carl Rogers: A belső erő, amely fejlődésre ösztönöz

 

Carl Rogers amerikai pszichológus szerint minden emberben ott van egy veleszületett, pozitív belső hajtóerő, ami arra ösztönzi, hogy fejlődjön, kreatív legyen, és a benne rejlő lehetőségeket kibontakoztassa. Ezt a folyamatos, belülről fakadó törekvést ő aktualizációnak nevezte. Sok embernél azonban ez a belső erő el van nyomva, mert különféle lelki védekezések akadályozzák, hogy szabadon megnyilvánuljon. A fejlődési hajlam azt jelenti, hogy a szervezet igyekszik életben maradni és fejlődni – például táplálékot vesz magához, védekezik a veszélyek ellen, és akkor is próbálja fenntartani önmagát, ha akadályok nehezítik ezt. Ez a fejlődés azonban nem mérhető a pozitív vagy negatív skálán, egyszerűen arra ösztönöz, hogy a körülményeihez képest az egyén a lehető legjobbat tegye, növekedjen, fejlődjön.

Ha valakit kisgyermekkorában szerető és támogató környezet vett körül, akkor ez a fejlődés kibontakozhatott. Szervezete értékelő folyamataival jó kapcsolatban van, döntéseiket saját vágyaik és elképzeléseik alapján hozzák meg és bíznak magukban. Az élettel való kapcsolatuk és személyiségük érettebb formát ölt. Rogers az ilyen embereket teljesen működő személyeknek hívta. Csak az önmagával harmóniában élő személy tud harmonikus emberközi kapcsolatokat kialakítani. Akiknél ez a környezet hiányzott és elfogadásuk feltételekhez volt kötve, a fejlődési hajlammal nincs kapcsolódásuk értékelő folyamataikban nem bíznak és életük során figyelmet keresnek. Énképük nem bízik a folyamat bölcsességében, állandó küzdelmet folytatnak mások negatív értékelésével.

A Rogersi módszer egyik fontos, kiemelkedő pillanata, amikor a kliens újra rátalál erre az értékelő folyamatra és elkezd bízni benne. Az értékelő folyamat újrafelfedezéséhez a segítőnek olyan közeget kell biztosítania, amelyben a kliens biztonságban érzi magát és szabadon kifejezheti érzéseit, gondolatait. Lényeges elem, hogy nem a zavaron van a hangsúly, hanem a szenvedő személyen. Ebben a módszerben a segítő személye a leglényegesebb pont, aki biztosítja a személy számára a kibontakozás feltételeit. Rogers szerint három alapfeltétel szükséges ahhoz, hogy ez létrejöjjön.

Az első a segítő hitelessége, amikor érzéseit szabadon fejezi ki, azaz saját magát adja. Az ilyen kapcsolat kialakítása elősegíti, hogy a kliens saját maga találja meg a válaszokat és nem a segítőtől várja el azokat. Rogers ezt kongruenciának nevezte.

A második a teljes, feltétel nélküli elfogadás a segítő részéről. Ha ezt sikerül megtapasztalnia a kliensnek, akkor elindulhat a szembenézés önmagával anélkül, hogy félne a hibázástól, az ítélkezéstől.

A harmadik az empátia, melynek segítségével a segítő átérezheti a kliens pillanatnyi érzéseit és megtudja, hogy milyen lenne a helyében lenni és ezt képes is visszatükrözni. A kliens számára az ilyen visszatükrözés egyedülálló tapasztalatot jelent. Buda Béla meghatározása szerint: Buda Béla szerint: „Az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába. Ennek a beleélésnek a nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki, és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen.”

Ha ezek a feltételek teljesülnek a kliens nagyobb önbizalomra tehet szert, egyedi személyisége jobban láthatóvá válik, mások iránti elfogadása és megértése nő, az élete során felmerülő akadályokat könnyebben legyőzi. Rogers szerint: „Az ember a kötöttségből a változékonyság felé fejlődik, a merev struktúrából az áramlás felé, az állapotból a folyamat felé.”

 

Felhasznált irodalom: Carl R. Rogers: Valakivé válni. A személyiség születése. Edge 2000 Kft., 2019